2010. október 13., szerda

elmélkedés...

A mai napomon sok mindent újra próbáltam gondolni,egészen a kezdetektől.Mit csinálnék másképp,és mit csinálnék pont ugyan úgy mint akkor.
Mikor gyermek voltam,sokat volt időm gondolkodni,mi történik velem,hiszen nagyon sokszor kellett édesanyámnak egyedül hagynia engem a szobában.Ráadásul még mozogni sem tudtam mint a többi kisgyerek,mert én abban az időben operációk sorozatán mentem keresztül,mozgássérültségem okán.De ebben én sosem a rosszat láttam,bár zavart,hogy nyitott ablak mellett hallottam a gyerekek kacagását kint az utcán.Az helyett hogy sajnáltam volna magam,inkább hallgattam a körülöttem felelhető "zajokat",hangokat.Rengeteget néztem fel az égre,és figyeltem a madarakat.Némelyik kecsesen szállt fent az égen,és némelyik meg inkább arra törekedett hogy nagyon gyorsan érjen el a céljához.Most így felnőtt fejjel jöttem rá,az emberek is ilyenek mint a madarak.Némelyik rohan a célja után,némelyik meg kecses mozgással jelzi hogy nem érdekli a holnap,hanem a mának él.
Mikor be kerültem kórházba egy újabb műtét végett,megrémített engem a sok beteg kisgyermek látványa,és a kórház előtt sikító sziréna hangja is.Mai napig átfut rajtam ez az érzés,mikor mentőt látok vagy hallok.Akkoriban egy nagyobb kórteremben hatan,vagy talán nyolcan lehettünk.Mellettem egy kislány feküdt,akit teljesen begipszeltek derékig.Ő lett az én barátnőm.Sokat beszélgettünk vele,elmondta hogy ő neki van anyukája,de mióta bekerült a kórházba azóta nem is látogatta.Bátor kislány volt ő,nagyon bátor.Sosem sírt,mindig kacagott.Felnéztem rá nagyon,és próbáltam olyan erős lenni mint ő.Legkedvesebb barátunk a liftes bácsi volt,aki minden picike szabadidejében ha tehette,elment a büfébe,és hozott nekünk több tasaknyi,kávéba való,cukrot,ami valahogy sokkal jobb volt,mint bármilyen cukor.Mikor egy egy kisgyereket elvittek műteni,mindig a liftes bácsi vigasztalta a liftben,hogy ne féljen.Ő egy igazi barát volt,amolyan nagypapa volt nekünk.Anyukáméktól kaptam egy nagy babát,akit Zsuzsi babának neveztem el.Együtt aludtam vele a kórházban,bár sokszor kényelmetlen volt,mert Zsuzsi baba műanyagból volt.Az ágyam viszont kicsikének bizonyult kettőnknek.Szegény Zsuzsi babát a doktorbácsi össze is firkálta,mert meg mutatta nekem,hogy hol fogja felvágni a lábam.Akkor,abban a pillanatban jónak tűnt a dolog,de mivel az a filc emberi bőrre való volt,így Zsuzsi baba lábáról jött le rendesen,és minden csupa rózsaszínes-pirosas lett.
Mikor rám került a sor,hogy megműtenek,én nem sírtam,egy árva szavam nem volt,még doktorbácsi meg is jegyezte a többieknek,milyen bátor kislány vagyok.
Emlékszem a liftben már kezdtem nagyon félni,de akkor sem kezdtem el sírni,mert liftes bácsi jóságos arccal nyugtatott,hogy mikor leérek,ő jön,és hoz kávécukrot nekem.Én ettől erőre kaptam,és a műtőben közöltem mindenkivel,hogy gyorsan műtsenek meg,mert lent vár a liftes bácsi a cukorral.
Amire nem emlékszem az,hogy mikor hoztak le a műtőből,
lehetett az ordításomat hallani az első emeleten,ahol apáék vártak már türelmetlenül.
Én arra eszméltem fel,hogy nagyon vizes a lábam,és valami meleg.Fájt a fejem nagyon,de megnyugtatott az a dolog,mikor felkeltem teljesen,hogy mamám szárította a gipszemet,amit volt szíves a doktor bácsi a combtőig begipszelni.
Kicsit lehetetlen helyzetbe kerültem,mert egy rácsos ágyat adtak nekem,nehogy leesek,de így még ha akartam volna sem tudtam volna felkelni onnan.Egy,vagy talán két nap telt el így,mikor közölték velem mamiék,hogy anya kórházban van.Be is lázasodtam akkor,annyit sírtam.Vártam anyát nagyon,de anya nem jött...
Megkönnyebbült kicsi szívem,mert mondták haza mehetek.Kis barátnőmtől könnyes búcsút vettem,és megígértem neki,ha leveszik a gipszemet,és ő ott lesz,akkor meglátogatom.
A mentőre sokat kellett várni.Éjfél környékén jött értem és mamiért a mentő.Még elmentünk az ország másik felére is betegért,és én elaludtam a betegágyon.Hajnalban érkeztünk haza,és boldog voltam,otthon lehetek.
Másnap elmesélte édesapám,anya nagyon beteg,de hamar haza jön hozzám,ne féljek.
De anya nem jött soha többet haza....
Gyermek fejjel még nehezebben tudtam feldolgozni anya halálát,de mindig az vigasztalt,anya néz rám odafentről.Sokszor néztem onnantól az eget,és a madarakat.
Sokszor sírtam,az égre meredt szemekkel,és kértem anyát jöjjön vissza hozzám.
Most így felnőtt fejjel megértettem egy s mást.Az életben nem mindig az van amit szeretnénk,de ha akarjuk tehetünk azért,hogy szebb életünk legyen.Nagyon sokszor sírtam,lábamat ütve,hogy miért lett ilyen a lábam,és sokszor estem kétségbe az évek során,hogy miért is születtem meg.De most már tudom miért.Vidám ember lettem,mert idővel felfogtam,hogy bármi is történt velem,nem szabad hátra nézni,mindig előre kell tekinteni.Azt gondolom,hogy segítségemre volt ebben Isten is,akit gyerekként is,meg most felnőtt fejjel is sok,nagyon sok mindenre kértem,és megadta nekem.Kértem tőle,tudjak mosolyogni,tudjak én is játszani a többiekkel,tudjak másoknak segíteni,ne nekem kelljen segíteniük,és ezt mind-mind megadta.Azt hiszem egy nehéz,de nagyon tartalmas életet éltem le,s a körülményekhez képest nagyon boldogan.
Nem azt mondom,néha most is van,hogy sírok,vagy hogy nézek szomorúan ki az ablakon,de mindig az jut eszembe,hogy ha mosolygok akkor azzal mások arcára is mosolyt csalhatok.
Isten megadta nekem mindezt,és szeretném ha az egész föld tudna nevetni,és sosem lenne szomorú.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése